MESTERSÉGEM CÍMERE: CSUHÉFONÓ



Szolgáltatások

mesterségem címere: csuhéfonó

70 évvel ezelőtt a vidéki emberek kukoricacsuhéból fonták a legfontosabb használati tárgyaikat: székek ülőkéit, fekvőhelyek tetejét, lábtörlőt, kenyérkosarat, papucsot, lábasalátéteket, pohárbevonatokat, borosüveg-bevonatokat, táskákat, szatyrokat, fésűtartókat, demizsontakarókat és tálcákat készítettek belőle. Ma már csak kevesen ismerik Erdélyben a csuhé fonás mesterségét, viszont mi elmentünk dokumentálni az utolsó élő kézműveseket. 

A csuhéfeldolgozás megjelenésének rövid története, hogy az 1940-ben felhőszakadás eredményeként óriási árvíz mosta el Erdély apró falvait és odalett a termény jelentős része. Az anyagi problémákból kiutat keresve az akkori pap, Pál Gyula, látva azt a nagy szegénységet ami az árvizet követte, meghívta a magyarországi Kovács Károlyt, aki megtanította a falu népét a kukoricacsuhé megmunkálására, ezzel tudták keresetüket kiegészíteni a magyar emberek. Akkoriban kötelező volt részt venni a falu minden lakosának a képzéseken, először magtanulták a csuhé sodrását, majd szatyrokat, kenyérkosarakat, lábasalátéteket, kezdtek készíteni, amiket a közeli piacokon értékesítettek vagy kereskedőnek adtak el. A csuhézás gyorsan terjed egyik falu asszonya átadta tudását a szomszédos falu lakosainak, így nagyszüleink korában nem volt lélek, aki ne ismerte volna a csuhéfonás művészetét.

Bár a csuhéfonás viszonylag új keletű, mégis, a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házimunkává, illetve háziiparrá vált, mivel a nyersanyag mindenütt rendelkezésre állt. Erdély számos falujában háziipari szövetkezetek alakultak, és a csuhézás lett a lakosság fő foglalkozása.

A kukorica tájnéven málé, tengeri vagy székelyföldön törökbúza. Érdekes ez a sok a név, könnyen összezavarhatjuk vele az embereket. Csuhézás során a kukoricacső levelét használják fel,  viszont ez a levél is rengeteg elnevezéssel bír: csuhé, csiva, csuma, lapi, dolmány, sustya. Mi a csuhét használtuk, viszont a Székely asszonyok csak lapinak nevezték. A letépett csuhét szárazon csűrben, szellős helyen tárolták, hogy ne penészedjen be. Felhasználás előtt megnedvesítik a csuhét, és sodráshoz csíkokra tépdelik. A kosaraknak először a fenékrészét készítik el szőve és hosszabbítgatva a csuhészálakat. A szövés szakaszában bontakozik ki igazán az alkotó színes fantáziája.

Ahogy a szalmafonás úgy a csuhézás ma is közösségi munka, kézügyességet, fantáziát fejlesztő tevékenység. Többnyire csak 70-80 évnél idősebb mesterekkel találkoztunk, viszont páratlan szellemi frissességről tettek tanúbizonyságot, amikor a csuhézás kezdetéről kérdeztük őket. Margit nénit látogattuk meg először, aki boldogan mesélt a kézimunkában elnyert eredményeiről, a csuhézás múltjáról és jelenéről. Elmesélte, hogy férjével közösen építették fel vállalkozásukat és csuhéból készült kézműves termékeket árultak saját üzletükben Erdélyben. Férjének nagy tehetsége volt a lapi sodrásában, ezért jól ment nekik az értékesítési és sokszor készítettek egyedi megrendeléseket. Margit néni hatalmas szeretettel mesélt férjéről, akit nagy hirtelenséggel idő előtt elveszített. A gyász felemésztette az asszonyt, aki képtelen volt folytatni a kreatív munkát férje nélkül. Margit néni elmesélte nekünk hogyan tudta végül mégis folytatni a csuhézást és mi vált karakteres védjegyévé. 

Erdélyi utunkról készült vlogot itt nézhetitek meg. 

Utunk során egy apró, de annál szebb Maros megyei faluban találkoztunk Rebi nénivel és férjével. Legnagyobb örömünkre az asszony éppen csuhé kosár készítésével foglalatoskodott érkezésünkkor. Megtudtuk, hogy a csuhé fonás szempontjából a régi hosszú csövű kukorica a legjobb, mert ennek a csőborító levele, a csuhéja vagy lapija is hosszabb és könnyebb vele dolgozni. Rebi néni is régen azokon az oktatásokon sajátítottal el a csuhé sodrását, amin kötelező volt részt venni, viszont megtudtuk, hogy a csuhéfonás az iskolai oktatásban is megjelent akkoriban.
Sok helyen a tanulók is maguk fonta csuhétáskákban hordták a tanszereiket, ami ha elhasználódott akkor ment a komposztra és készítettek egy újat. Egyszerűbb, környezettudatosabb világ volt, ahol az emberek maguknak készítették el azt, amire szükségük volt. Rebi néni nyugdíját tudja kiegészíteni a csuhé tálkák eladásával, viszont elmondta, hogy a fiatalokat ez már nem érdekli, hiszen ők a városban élnek és nincsen jelen a kézimunka a hétköznapjaikban. Ennek ellenére igyekezett minden gyermekét és unokáját megtanítani erre a mesterségre és bízik benne, hogy nem az ő generációjával tűnik el teljesen ez a sokszínű és értékes szakma.