Régi mesterségek nyomában 



Szolgáltatások

erdélyben jártunk

Környezetvédelemre érzékenyek (és nem érzékenyek), van még mit tanulnunk.

Székelyföldön jártunk, hogy felkutassuk azokat a kézműveseket, akik szalmakötéssel és kalapkészítéssel foglalkoznak. Egész Erdély területén a 19-20. században sok ezer családnak jelentett mellékjövedelmet, vagy fő megélhetést a kézművesség, viszont ma már csak egészen kevesen ismerik a régi mesterségeket. A szalmakalap készítésével kisebb falvakban átfogóan aligha foglalkozott a néprajzkutatás, dacára annak, hogy Erdély-szerte a szalmafonás elengedhetetlen része volt az életnek. Ezért ellátogattunk erre a vidékre és dokumentáltuk az utolsó mesterembereket.

A kapitalizmus és jóléti társadalom melegágya a környezetszennyezésnek és túlfogyasztásnak. Egyszerre logikus mégis meglepő volt tapasztalni, hogy apró falvakban még minket ‘tudatos fiatalokat’ is megszégyenítően környezettudatosan élnek, még ha ezt nem is tudatosan teszik. A vidéki élet mégis az egyszerűségre és találékonyságra neveli az embert, így tudtuk meg, hogy a szalmának két szerepe van. Az egyik, hogy kenyeret készítenek a búza fejéből, a másik, hogy kalapot készítenek a búza szárából azért, hogy megóvja őket attól a napsütéstől, ami megérleli a búzát, amiből kenyeret csinálnak. Szerintem ez a hozzáállás jellemez egy olyan társadalmat, amely egy egészséges természetet adna örökségül, ha lenne kinek. Itt nem a  légszennyezés és hulladékkezelés az elsőszámú probléma, mint sok európai nagyvárosban, hanem az elnéptelenedés. 

Modern vándorok módján Segesvárig vonattal mentünk el, majd stoppal, busszal, ezzel-azzal jutottunk el kisebbnél kisebb falvakba. Fontos állomásunk volt Kőrispatak, ahol mára a szalmakalap a csöppnyi székelyföldi faluközösség identitás-meghatározó tényezőjévé vált. Szőcs Lajos családjával itt alapította meg a Szalmakalap Múzeumot, ahol a szalmafonatok kalappá varrásának technológiáját ismerhettük meg. A 81 éves Jolánka néni büszkén mesélt nekünk a minták sokszínűségéről, a kézi-és gépvarrásról egyaránt. Viszont több kisebb településen mélyebbre ástunk, hogy megismerhessük a gabonaszár fonattá alakításának (kalapkötés) technológiáját is. Kellett nekünk pár nap amíg teljesen össze állt a kép a kalapok készítését illetően. 

A termesztett gabonafélék közül kalapszalmának a kalásztalan búzát (kopaszbúza, vagy “csóréfejű” búzát) és az alacsonyabb rendűnek tekintett archaikus kultúrnövényt, az alakort részesítették előnyben. Az aratást követően szárítják és tisztítják a szalmát. Ezt követi a szalma méret, szín és minőség szerinti osztályozása, az elmondottak alapján ez a legrosszabb feladat. Sokan napszámosokkal végeztetik el ezeket az első lépéseket, mert csak ezután kerül sor a kreatívabb kézimunkára. 

A szalmafonó estéken összegyűlnek a falu lakói egy nagyobb helyiségbe és a tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítenek. Ezeket a fonatokat pedig kereskedők exportáltálják Magyarország minden részébe, sőt Lengyelországba, Ausztriába, Erdély, Románia és az egész balkán egyes részeire. A fonatokat más falvak más mesterei varrják össze és készítenek belőle kalapokat. 

A lépések mentén a szalmakalap készítés szóhasználatában különleges szóképek, szóösszetételek jelennek meg. A „kalapkötő” a szalmafonó táji elnevezése. A kalapkötő kifejezésben a „kalap” szó nem a fejfedőt jelenti, hanem annak az alapanyagául szolgáló „fonatot” takarja, tehát aki „megy kalapot kötni” az megy fonatot készíteni. A „kalapvarró” viszont valóban varrja a kalapot, ugyanis – helyi szóhasználatban – a fonatból (=kalapból) varrja meg a tényleges fejfedőt, vagyis a kalapot. Ez csak egy-egy érdekes szóhasználat a sok közül, amelyet az Erdélyi asszonyoktól hallottunk beszámolóik közben.

A szalmakalap-készítés sajnos a kihaló félben lévő székelyföldi szakmák közé tartozik. Saját szemünkkel láthattuk, hogy már csak néhány idős asszony foglalkozik a fonatok készítésével és kalapok varrásával és reményt sem látnak az utánpótlásra, pedig ők még szívesen átadnák tudásukat, amíg lehet! Az Erdélyi fiatalok kiszámíthatóbb megélhetés reményében külföldre vagy a nagyvárosokba költöznek és eltávolodnak a falusi élettől, szüleik és nagyszüleik örökségétől.

Én őszintén abban bízom, hogy tevékenységünkkel hozzájárulhatunk ennek a kulturális kincsnek a megőrzéséhez.